Lassan egy éve vagyok itthon és mostanság, már annyira hiányzik a "nagy hegy" megbabonázó jelenléte, hogy írással próbálom újra átélni az ott töltött órákat, napokat. Másrészt lelkiismeretem szava is hatással van rám, mert egyesületünkben rendszeresen zargatom a többieket, hogy írjanak, ha másztak valahol, és pont én vagyok az, aki elmaradt egy olyan cikkel, ami nem mindennapos egzotikumnak számít a szegedi hegymászó életben.

Miért is mentem épp a Lenin­csúcsra? Semmiféle magasztos cél nem vezérelt. Imádom a hegyeket, a hegymászást és mindennek a lelki és fizikális légkörét. Ha konkrét célt meg akarnék fogalmazni, akkor az a testem ­ és utólag látva lelkem ­ reakcióinak megfigyelése nagy magasságban. Mindezekhez adva volt egy szerveződő, kis csapat Dobó Barnával (akivel már ezelőtt is másztunk együtt), Barta Karcsival (akiről már sokat hallottam és tudtam, hogy úgy gyűjti az alpesi 4000­eseket mint más a lepkéket) és Gránicz Jancsival (akiről annyit tudtam, hogy a magyar hegymászás és teljesítmény túrázás nagy "öregje"). Barnán keresztül jeleztem csatlakozási szándékomat, és ők örömmel fogadtak. Természetesen vannak praktikus okai is annak, hogy a 7000m fölé vágyók, miért a "jó" öreg Leninnel kezdik. Nos:

• nem kell csúcs engedély,
• bőven van infó róla,
• technikailag nem nehéz,
• jól elérhető az alaptábor,
• viszonylag stabil az időjárása az 1 hónapos mászási szezonban.

Szeretném jelezni, hogy írásom főleg az emlékek megidézése lesz. Aki részletes paraméterekre kíváncsi, az keressen e­mail­en. János barátom összeállított egy olyan részletes dokumentációt, ami megkönnyít minden ideirányuló túraszervezést.

2005.07.24, indulás.
Családom fuvarozott föl a repülőtérre. A többiektől külön utaztam, mert a repülőjegyünket intéző utazási iroda nem tudott 4 jegyet szerezni egyazon gépre, így én fél nappal hamarabb vágtam neki az útnak. Gombóc Artúrhoz hasonlóan túl súlyosnak ítéltettem repülésileg. Vele ellentétben e fölött szemet hunytak az Aeroflot rendkívül rugalmas munkatársai. Persze ez némi időmbe és némi dolláromba került. Egyikből sem volt bőven. Először az idő érződött meg, mert a kedvesemtől és a két gyerkőctől már csak egy futtában adott puszival búcsúztam és már fent is voltam a gépen. Azaz csak majdnem, mert közben a rend éber őrei kiszúrták az egyik 20kg­os kézipoggyászom kellős közepén az alkatrészeire szedett benzinfőzőnek álcázott pokolgépet. Szerencsére sikerült elhitetnem velük, hogy a bombám működik főzőként is.
Repülőgép ablakához nyomott orr, 4 kis integető kezecske keresése a tükröződő üveg mögé rejtett aeroperonon, az igazi nagy utazásokat megelőző izgalom és várakozás, ülésbepréselődés, hangzavar (TU154), tovaris ucsityel já dákládivájú vam, obeda, landolás, Seremetyevo a volt szovjet birodalom "Mósz Ájszlija", erőteljes vasúti pályaudvar fíling, várakozás mintegy 5­6 órán át. Az eltöltött órák alatt bőven volt időm tanulmányozni a reptéren várakozó sorstársaimat. Jelentős százalékban voltak jelen a hegymászó gyanús egyének. Kíváncsian vártam, hogy a jelenlévőkből mennyien lesznek útitársaim Bishkekbe (hajdani Frunze). Végül befutottak a többiek is. Velük együtt 3 bp­i mászó a MAHOE­ból. Lenke, Laci és Balázs. Tőlünk külön szervezték az útjukat, habár Gránicz Jancsival egyeztettek többször is. Ők Bishkekben személyesen akarták intézni a regisztrációjukat, a határsáv engedélyt és a Kirgizisztánon belüli utazásukat, nekünk Karcsi leszervezte előre egy utazásszervező cégen keresztül. Örökké hála fáradozásaiért. Csekély újabb másfél óra várakozás után, felszálltunk és nekivágtunk a feneketlen orosz éjszakán át az utunknak. Annak, aki repült éjszaka Európa felett szokatlan lehet, hogy milyen hatalmas területeken nincs semmi mesterséges fény.  Útközben tanultam meg Barnától, aki hegymászó­barlangásznak álcázott repülőgép szerelő, hogy az utastérben kb. 2300m­es magasságnak megfelelő légnyomást állítanak be. Karcsi és János még viccelődtek is, hogy előre mennek és szólnak a pilótáknak, hogy nem lehetne­e 4000m­esre csökkenteni, mert hasznos lenne az akklimatizációjuk miatt. Volt egy kis lemaradásuk hozzám és Barnához képest, mert mi egy héttel az út előtt szundítottunk egy igazi fejfájós éjszakát a Vallot­ház ölelő szemétdombjain. A seremetyevói hegymászógyanús társaság mintegy fele a gépen ült. Így kisebb térbe összezsúfolva már jól kivehetőek voltak a nációk. Csehek, lengyelek, szlovákok, franciák, spanyolok, olaszok, németek. A csehekkel beszélgettem egy kicsit. Ők tavaly a Denali­t mászták meg. Nagyon színpatikus, a reptéri söröktől az alkoholmámor legkülönbözőbb válfajait felvonultató, társaság volt.
Hajnalban szálltunk le Bishkekben. Váltottunk némi helyi fizetőeszközt. Itt a cserealap a szom. Kifizettük a lefoglalt belföldi jegyeinket, és mint azt minden tapasztalt és a helyi gasztronómia iránt érdeklődő utazó teszi, nekiültünk sörözni a gépindulásig. Az új, eddig még soha nem hallott nevű söröket iszogatva adóztunk a kirgiz sörgyártás oltárán, valamint próbáltuk letompítani magunkat az "ígéretes" belföldi repülés előtt. Én abban bíztam, hogy a pilóta mohamedán lesz, és így nem illumináltan vezeti majd a gépet, melyről sejtettük, hogy egy svájci, vagy svéd repülőbiztonsági teszten annyi lenne az esélye, mint békának a gólyabálban.
A moszkvai átszállásnál nem, de itt újra kellett mérlegelnünk. Ismét pengettünk a túlsúlyért. Ki kézipoggyászostul mérlegelve, ki anélkül. A rendszert nem sikerült felfedezni, de ez lehet, hogy csak fantáziátlan, szűklátókörű, rugalmatlan európaiságunknak volt betudható.
A repülőgépünk egy sok csatát megélt AN­24­es volt. Egy igazi kirgiz "Ezeréves Sólyom". Mindezek ellenére az út sokkal kevesebb izgalommal járt mint azt vártuk. Egy­két huppanással visszatértünk az anyaföld oltalmába. Itt voltunk Osh­ban. A reptér kijáratánál Szása, teljes nevén Alexandra várt Bennünket. Ő az Asia Travel munkatársa volt. A cége intézte a belföldi utazásunkat, a szállásunkat Osh­ban, az adminisztrációs feladatokat, mint pl. határsáv engedély kiváltása. Egy mikrobuszba szálltunk és a szállásunkra autóztunk. Mi részben az ára miatt, részben a kíváncsiságunk miatt nem motelben, hanem egy fizetővendég szobában szálltunk meg, egy helyi családnál.

Sajnos házigazdánk férje már nem élt. Rendőr volt és egy tűzharcban életét vesztette. A felesége Cholpon (Vénusz) 3 fiával élt és hegymászó kvártélyozással egészítette ki a szűkös családi bevételt. Egy melléképületben laktunk, melyet jóindulattal talán rozogának neveznék. Teljes egészében beleillett a Bennem kialakult elsődleges kirgizisztáni érzésbe. Szegényes, de tiszta és kedves emberek lakják.
Du. találkoztunk Anvarral, az utazási iroda egyik vezető alkalmazottjával. Károly vele levelezett le mindent. Mi úgy készültünk, hogy délután pihenünk, majd a következő nap vásárolunk be minden szükséges élelmiszert a hegyre. Anvar azonban azt mondta, hogy szerinte most délután is meg tudjuk venni az ellátmányunkat a piacon (mindent egy helyen) és másnap reggel már indulhatnánk is az alaptáborba. Győzött abban a pillanatban a hegymászó szenvedély és kapva kaptunk a lehetőségen. Csak 3 hétig ittuk a levét a döntésünknek.
Irány a piac. Itt tényleg minden kapható volt. Furcsa keveréke volt a keleti bazároknak és a jól megszokott KGST piacoknak.

Rengeteg kínai és török bóvli, helyi bóvli levágott marhafejek, gyógyszer hegyek, műszaki cikkek, pióca, gyümölcs, magok, fűszerek, tömeg, kosz, por, fülledt meleg, kanális, zsírszag, kürtszó és zsivaj. A vásárlás jól sikerült. Nem találtunk, se aszalt gyümölcsöt, se olajos magvakat, se kétszersültet. Tésztából szinte semmilyen választék nem volt, így vettem vagy 20 zacskó egyforma smack­et, üres tésztát, nutellát, kekszet, kenyeret, melyről sejtettem, hogy 4­5 nap múlva már a kőkorszaki fegyverek paramétereivel fog vetekedni. Vettem mézet és mivel ennek külön pikantériája van, leírom röviden a vásárlást is. Tudni kell hozzá, hogy mint minden utazó rettegtünk a helyi mikroflóra meglepetéseitől. A mézet egy bájos, idős, napcserzett, meghatározhatatlan korú, csillogó szemű nénikétől vettem. Miután szemmel meggyőződtem mézének kívánatosságáról, meg akartam venni, de a néni nem hagyta annyiban és egy nagy evőkanállal merített belőle, hogy kóstoljam meg. Haboztam egy pillanatig. A lelkem és az eszem összecsapott és a 3. másodpercben a lelkem ipponnal befejezte a küzdelmet. Megkóstoltam, majd konstatáltam, hogy az általam is végignyalt kanál landol egy vizes pohárban, abban melyből előttem is előhúzták. Némi párhuzamot véltem fölfedezni a fagyis kanál áztatásával, csak azt nem nyalja le minden vásárló. Ezek után már tudtam ­ és Stirlitz is tudta ­ hogy csakis acélosan edzett immunrendszeremben és a pánikszerűen vásárolt vodkában bízhatom.
A piaci port és a keserűséget, hogy a kaja nem lesz túl változatos sörrel és helyi hamburger bőséges fogyasztásával próbáltuk feledtetni. Sejtve azt, hogy ez lesz az utolsó ilyen esténk, jól megtömtük a hasunkat és nyugovóra tértünk.

2005.07.26, irány az alaptábor.
Reggel 6­kor jött értünk a sofőrünk. Most is meggyőződhettünk róla, hogy a pontosság nem csak Svájcban erény. Itt azért megjegyezném, hogy az Asia Travel jól szervezett rendszerében láttunk rá bizonyos dolgokra és koránt sem vállalnék garanciát minden esetben, ilyen mértékű korrektségre. Utunk kb. 300km és előreláthatólag 9­10 órát fog igénybe venni. Már önmagában ez is jól jellemezné, de ehhez hozzátehetjük, hogy egy UAZ jött értünk és az a tény sem elhanyagolható, hogy ahol csak lehetett nem az úton mentünk, hanem mellette.

Károly többször is szóbahozta a régi, kis Zasztaváját ­ mellyel a fél Alpokat bejárta ­ mégpedig olyan aspektusban, hogy vajon ebben a kátyúban félig, avagy teljesen eltűnne­e? Osh­t elhagyva a települések egyre ritkultak és mind több jurtát kezdtünk el látni. Félúton Taldyk­ban megálltunk és ebédeltünk egyet egy út széli jurta­csárdában. Az ízletes étek után folytattuk utunkat a 3630m magas Taldyk­hágón keresztül. A hágóban hónak még nyoma sem volt. Az úton leginkább a volt szovjet gépjármű ipar elnyűhetetlen remekeivel és Kamaz teherautókkal találkoztunk. A Kamazokat jól meg tudtuk figyelni, mert leginkább álltak és a kipakolt szerszámokból és alkatrészekből ítélve komplett motorgenerálon estek éppen át. Tonnaszám vitték a hulladék vasat Kínába.
A hágó után a hegyekből kiérve az eddigi, déli irányt nyugatira váltottuk egy vörös folyó a Kyzylsu völgyében. Itt már kitárult előttünk a Pamír hegyvonulata. A folyón némi alkudozás és egy kis hídpénz kifizetése után sikerült átjutnunk.

Ezután ősi gleccser, füves morénadombjain haladtunk a hegyvonulat felé. Azt találgattuk, hogy majd melyik völgyben fogunk elindulni fölfelé. Úgy a 3. téves tipp után végre feltűnt a "mi völgyünk" az elhagyott, régi alaptábor facilitációival (ezt sokan nem értitek, de pár számomra kedves ember miatt, így kellett, hogy írjam). A jelenlegi alaptábor is olyan messze van a csúcstól, hogy lényegében csak a megérkezőket fogadja és aztán a hazaútig nem is használják a mászók. Ezt a régi tábort, pedig egészen biztos, hogy valami kilóméterhiányos, bevodkázott orosz tűzte ki annak idején. Lehet persze az is, hogy a politikai tiszteket így kellő távolságban tudhatták maguktól a hegymászók.
Végre valahára elértük az alaptábort ­ Hagyma­rét ­ 3800m magasan.

Felállítottuk a sátrainkat, vettünk gázt, rendszereztük a cuccainkat, megbeszéltük az elkövetkező napok haditervét. Reggel mindannyian felmegyünk az 1­es táborba. Barna úgy döntött, hogy mindent felvisz (56kg) egyszerre és fent is marad. Károly és János a fele cuccal felmennek és le is jönnek még aznap. Én a fele cuccal felmegyek, fenn alszom, és reggel jövök le. Ebből is látszik, hogy nagyon individualistán és demokratikusan működött a kis csapatunk.

2005.07.27, irány az 1­es tábor.
Reggel élettel lett tele a környék. Teherhordók érkeztek, pakolásztak a kollégák is. 7.45­kor indultunk.

Abban a turnusban, mely azon a reggelen útra kelt, ha jól mértük föl a látottakat, rajtunk kívül mindenkinek hordárok vitték a felszerelésének legjavát és a mászók csak könnyű "elemózsiás" zsákkal bandukoltak. Az út varázsa, hogy iszonyú hosszú a két tábor között és szintezni is kell benne. Meg kell mászni a 4150m magas Hegyivezetők­hágóját és ebből kell leereszkedni a Lenin­gleccserre, melyen a táborhoz jutunk. A hágóból lehet meglátni először a Lenin­csúcsot és annak impozáns északi oldalát. A gleccseren jól lehetett közlekedni, nem volt rajta friss hó, látszottak a hasadékok. 14.00­kor értem el az 1­es tábort. A kimerültséget leszámítva semmilyen gondom nem volt. Karcsi már több mint egy órája fent volt és kinézte a helyet a sátrainknak. Nagyon "szerettem" érte, mert keresztül kellett gyalogolnom még a több száz méter hosszú táboron és utána is még menni kellett egy darabon. Mindezért cserében viszont, olyan vízgyűjtési lehetőségünk volt, mely garantálta, hogy nem ürít senki a levesünkbe. Mire János és később a teljesen elgyötört Barna felértek, már felállítottuk a sátrakat. Meghallgattuk Barna testen kívüli élményeit, mely dimenzióba a kissé túlméretezett zsák biztosította a szellemkaput. Sikerült a folyton a terheket elkérni akaró teherhordókat is elborzasztani a zsák súlyával. Nem lehetetlen, hogy a kirgiz mondavilág egy új alakkal fog színesebbé válni az elkövetkező években.
Károlyék késő délután visszamentek az alaptáborba, mi pedig csendesen lepihentünk. Mivel viszonylag akklimatizáltak voltunk, így nem volt különösebb problémánk a fentalvással. Nekem sikerült megégetni a nyakam és tarkóm környékét, de ezt valami csodakenőccsel, amit hegymászó­bőrgyógyász cimboránk Dr. Szabad Gábor adott, egyszer kétszer bekentem és reggelre már kutya baja nem volt. Itt említeném meg, hogy egy elég komoly egészségügyi szett is nyomta a hátizsákjainkat. Négyen ezeket 2 egyforma részre osztottuk. Eleinte kicsit sokalltam is ezt a fajta túlbiztosítottságot, de a későbbi ­ nem velünk történt ­ események ráébresztettek arra, hogy az egyéni felelősségvállaláson kívül, milyen kollektív felelőssége is van az embernek.

2005.07.28, vissza az alaptáborba.
Sok érdekességet nem tartogatott ez a nap. Reggel kényelmesen felkeltem és üres zsákommal megindultam lefelé. Már dél körül lehetett. Útközben találkoztam Jánossal. Alig ismert meg, mert okulva a tegnapi égésből egy fehér törölközőbe bugyoláltam a fejemet. Károllyal nem találkoztam, valahol elkerültük egymást. Lefele menet faltam a kilómétereket, de még így is megdöbbentett egyik­másik szakasznak a hossza. Már előre utáltam, hogy holnap ugyanitt fogok, csak már megint nehéz zsákkal szenvedni.
Az alaptáborban és az 1­es táborban is működött konyha­, és ebédlő­jurta. Úgy döntöttem, hogy meghívom magam egy 7$­os vacsorára. Addig is spórolok a rendkívül fantáziadúsan kombinálható ellátmányommal. Barnával beszéltük is, hogy a nagyon szegényes élelmiszerkészletünk lesz az egyik, már most előrelátható kockázati tényező. Nos bevágtam a vacsit. Két fogás és gyümölcs, plusz tea. Reméltem, hogy bent marad. Bent is maradt 10 percig. Kissé kapkodósra vett léptekkel meglátogattam a 3 szuper (nem szarkasztikusan mondom) WC egyikét, és elbúcsúztam a rajtam perisztaltikusan helyes irányba, de sokszoros sebességgel eltávozó vacsorámtól. Éjszaka két dolgot tettem: aludtam, valamint folyamatos önszuggesztióval az emésztésemet reparáltam.

2005.07.29, vissza az 1­es táborba.

Reggel esett egy kicsit. Úriasan megvártam, hogy megszáradjon a sátor, majd ezután elcsomagoltam és délben nekivágtam a két nappal ezelőtti útnak. A kései indulásnak is köszönhetően a túra sokkal magányosabb volt, mint az első felmenetel esetében. Magam is meglepődtem, hogy a teli zsákkal gyorsabban fölértem (4 óra) az 1­esbe, mint ahogy onnan tegnap az üres zsákkal lejöttem. Beszélgettünk, ettünk­ittunk ­ én óvatosan ­ és korán lefeküdtünk, mert reggel föl akartunk menni a 2­es táborba.

2005.07.30, kényszerpihenő.

Reggel havazott, ezért úgy döntöttünk, hogy lent maradunk és megpróbálunk informálódni a várható időjárásról. Ez nem igazán sikerült, mert sem a különböző nációjú hegyivezetők, sem az orosz vezetők nem tudták az előrejelzést. Az oroszok nem is foglalkoztak vele. Leginkább fölnéztek az égre és ennek függvényében mentek, vagy maradtak. Másfelől ­ és ezt mi is megtanultuk az ott töltött idő alatt ­ a frontoknak egy viszonylagosan szabályos forgatókönyve volt. Szinte mindig, az érkezésüket követő 3. napon már tiszta idő volt.
Később néhány vezetett parti elindult fölfelé, de mi kivártuk a másnapot. Óvatosak voltunk, mert időnk is volt bőven, és mert négyünk közül hárman ­ Karcsi kivételével ­ ezen a szakaszon fogjuk az eddigi montbanc­os magassági "rekordunkat" megdönteni. Ez volt az első nap, mikor az otthonmaradottak elkezdtek hiányozni, és befészkelte a tudatomba magát az is, hogy még legalább 2 hétig semmiféle életjelet nem tudok küldeni, sem kapni otthonról. Az esetemben ezzel kezdetét vette egy, olyan mentális tusakodás, melyre az eddigi tapasztalataim alapján még nem voltam felkészülve. Minden eddigi mászásom aktív és izgalmas kaland volt, kevés éberen töltött holtidővel. Nos ez a holtidő az, ami nagyon meg tudja keseríteni a felkészületlen hegymászó életét.
A nap végére már tudtuk, hogy a MAHOE­s csapat és rajtuk kívül még két mászó ­ Boros Gergő és Kiss Áron ­ is szerencsésen megérkeztek az alaptáborba.

2005.07.31, irány a 2­es tábor.

Hajnali 4­kor keltünk. Én már 2 óta fent voltam, mert kimentem pissantani és olyan gyönyörű, csillagokkal teleszórt volt az égbolt, hogy azonnal kiment minden álom a szememből.
5 órakor indultunk és 11­kor már fent is voltunk. Kisebb pihenőkre álltunk csak meg és nem volt komolyabb gondunk a magassággal.
A 2­es tábor nem valami barátságos hely. Egy köves lejtő és a gleccser találkozásánál kialakult teraszon található. Azért került ide, mert 1990­ben egy földrengés okozta lavina elvitte az elődjét, 43 hegymászó halálát okozva. Szerintem a helyzet annyiban változott, hogy ezt a tábort majd kőlavina viszi el. A tábort hókatlan veszi körül, ezért napsütésben pokoli meleg tud lenni, és érezni lehet az UV perzselés szagát.
Felállítottuk a sátrakat, majd szűk 3 óra alatt lementünk vissza az 1­es táborba.

2005.08.01, vissza a 2­es táborba.

Hajnalban majdnem lent maradtam, mert Barna mondta, hogy fáradt, nem aludt egész este a köhögéstől. Végül mégis elindultam Karcsiékkal fölfelé. Mivel sokáig bénáztam nem volt már időm reggelizni. Várni pedig nem lehetett, mert a hasadékokon átvezető hóhidak kritikán alulivá válnak, amint rájuk esik a napfény. Felfele menetben így is sikerült derékig beleesnem az egyikbe. Nem mertem átmenni azon a hídon, amin Károly és Jancsi is átmentek ­mondván, hogy ők könnyen bevállalják 15kg­mal alattam ­ ezért kerestem egy másik alternatívát, melybe, ha nem akadok fel a hátizsákomon klasszul bele is estem volna. Az intermezzónak giccsesen hegymászós vége lett�társaim megmentettek. Innen már zökkenőmentesen ­ leszámítva azt, hogy legalább 2szer eléheztem ­ felértünk újra a 2­es táborba, és azon nyomban be is menekültünk a sátrainkba a nap elől. Fent olyan érzése van az embernek, mintha beraknák egy infrasütőbe. A sátorban természetesen iszonyú hőség van, ezért a hálózsákunkat kiraktuk a sátorponyvára. Így már elviselhető volt a benti klíma. Az időnk nagy részét azzal töltöttük, hogy ittunk, ittunk és ittunk. A 2­es táborban is lehet folyó, olvadékvizet nyerni, ha süt a nap. Már láttuk, hogy túl sok gázt vettünk, mert nem számítottunk rá, hogy a 3­as tábortól kezdve fogunk csak havat olvasztani. A kettestábori életérzés része a mindenki szeme láttára zajló kakilás, pisilés, valamint az állandó hányó, köhögő, öklendező, zippzárhúzogató, főződuruzsló, vascsörgető alap neszek. Én egészségileg jól voltam. Az emésztésem beállt, a fejem sem fájt. Viszont alvásnál jött a fekete leves. Amint elaludtam rögtön fuldokolva ébredtem. Olyan érzés volt, mint amikor szabad tüdős merülésnél visszatérsz a mélyből, és először levegőt veszel. A délutánom és az éjszakám is ezzel a vegetatív, szado­mazo játékkal telt.

2005.08.02, irány a 3­as tábor (6100m).

Reggel fél 7­kor indultunk. Nem állítanám, hogy kirobbanó formában voltam. Ráadásul az út egy elég meredek, kb. 40 fokos emelkedővel indul. Itt felvánszorogtam, majd az emelkedő tetején megálltunk enni­inni. A folyadék, a csoki és keksz, úgy hatott rám mint gallra a varázsital, onnantól kezdve már jó erőben mentem tovább. Az időjárás nem fogadott kegyeibe Bennünket, mert erős, szerintem kb. 70­100km/h­s szél fújt. A 3­as táborba vezető út egyik nehéz szakasza, egy hosszú meredek lejtő a Razdelnaja oldal. Ennek a tövében egy szélfogó hófalat építettek a mászók. Ide húzódtunk be egy kicsit felmelegedni. Pihentünk egy órát, hátha enyhül a szél, de mivel nem akart a kedvünkre tenni, így nem vártunk tovább, elindultunk fölfelé. 11.30­kor fent voltunk a 3­as táborban. Ez a tábor egy klasszikus nyeregben található. Gyorsan felállítottuk az ide szánt sátrakat és húztunk is lefelé, mert nem volt valami tengerparti meleg. Lejövetben sokszor gatyaféken csúsztunk, így gyorsan leértünk. A 2­esben Barna várt ránk. Károly és János másnap föl akartak menni a 3­asba aludni egy, vagy két éjszakát és utána lejönni az 1­esbe pihenni, majd innen vissza a csúcsig. Ez egy klasszikus koreográfiája a csúcsmászásnak. Barna nem tudta, hogy mit hoz a jövő, mert Őt a fejfájása sanyargatta. Én pedig azt terveztem, hogy pihenek egy napot a 2­esben, majd fölmegyek a 3­asba és rögtön másnap csúcsig mászom, majd vissza a 2­esbe. Merész elképzelés volt, de arra alapoztam, hogy a 3­as tábor felállításakor teljesen jól voltam, bíztam magamban, hogy meg tudom csinálni.

2005.08.03, pihenés a 2­es táborban.
Este még szenvedtem a szervezetem ­ megfulladsz ha alszol ­ "Elm utcás" humorától, de a délelőtti pihenők alvása már mély volt és végre aerob. Egyre inkább bíztam a csúcsmászós tervemben, ráadásul az idő is nagyon bíztató volt. Délután jó étvággyal bedobtam egyet az egyforma kis smackjeimből és visszapihentem. Ezekről a kis tésztácskákról nem árt, ha tudjátok, hogy nem csak fűszer van a kiegészítő zacsijában, hanem egy elég bizarr kinézetű sűrített massza is. Arra ébredtem, hogy a kaja kővé vált a gyomromban. Rosszullét, hálózsákból ki, ruha fel, támolygás a sátraktól el, nadrág le, hasmenés, nadrág fel, sátorba vissza, ruha le, hálózsákba be. Ezt eljátszottam 8­9 alkalommal, de a végén már legszívesebben négykézláb másztam volna, és végig attól rettegtem, hogy székelés közben vagy legurulok a lejtőn, vagy hanyatt beleszédülök a fekáliába. Már lázas voltam, kiürültem, legyöngültem, és csak feküdtem. Úgy éreztem, hogy nem csak a tervem ment füstbe, hanem a csúcstámadás későbbi esélye is.

2005­08­04, kényszerpihenés a 2­es táborban.
Fekszem a sátorban, lázas vagyok, de már úgy a 3. Smecta bennem maradt, ezért elkezdtem bizakodni. Tudtam, hogy lesz már erőm, hogy lemenjek a saját lábamon az 1­esbe, és ott talán regenerálódom is majd. Ezen a reggelen Barna elindult, hogy megnézze a 3­as tábort, de visszafordult, mert a fejfájása megálljt parancsolt neki. Károlyékról semmi hír, tehát két napot töltenek fönt, vagy vérszemet kaptak és lehet, hogy csúcsmászással próbálkoznak.

2005.08.05, vissza az 1­es táborba.
Reggel 9 körül Barna elindult fölfelé, mert szerette volna mindenféleképp elérni a 6000m­es magasságot, ami a további akklimatizációjához szükségeltetett. Én vele tartottam. Tudtam, hogy egy ilyen "méregtelenítés" után legalább 3­4 nap kell, mire újra embernek érzed magad, és ezek a paraméterek nem 5000m felett, hanem tengerszinten állják meg a helyüket, de ennek ellenére nem bírtam ki, hogy ne kóstolgassam magam. A tempónkat látva mondanom se kell, hogy nem előztük volna le Bukrajevet, aki mellesleg itt is tartja a gyorsasági csúcsot. A fentről jövők értetlenkedve néztek, hogy ez a két invalídus mit erőlködik itt, valószínű, hogy összekeverték, merre van fent és lent. Végül két ismerős arc tűnt föl lila ködömet áttörve. Károlyék jöttek visszafelé. Rövid (1,5sec.) tanakodás után úgy döntöttünk, hogy lemegyünk velük az 1­esbe. A táborban kb. 1 óra alatt pakoltam össze a cuccaimat, ebből a hálózsák betömése a tokjába 15 perc volt. Kétségbeesett humorral mértem az időt a kényszerű pihegések közepette. A lemenetet egész könnyedén abszolváltam. Közben csokiztam, ittam (Normolit). Az 1­es táborban 2 nap után ettem végre. Mikor eltelt egy óra és még mindig bent volt, Barnával beültünk a központi jurtába és ittunk egy sört. MENNYEI VOLT! Sokat beszélgettünk lelki dolgokról, arról hogy milyen nehéz ilyen sokáig motiváltnak maradni. Valamikor ekkor keletkezett az a mondásunk, melyen sokat nevettünk a későbbiekben, hogy a Lenin­csúcs az utolsó akadály az osh­i hamburger előtt.

2005­08­06, pihenés az 1­es táborban.
Egész nap pihentünk, elvonultunk egymás közeléből és mindenki valamiféle meditációba merült.

2005­08­07, pihenés az 1­es táborban.
A jurtában ücsörögtünk és beszélgettünk. A többi magyar is lent volt az 1­esben, így egymással ismerkedtünk.
Néha befizettünk a konyhai kajára, néha a sajátunkat ettük. Én a smack óta csak pirított szalonnás tésztát és nutellás tésztát ettem. Nem volt valami változatos, de ezek beváltak.
Délután az idő elromlott és látszott, hogy ez nem a szokásos délutáni havazás, hanem egy front.

2005.08.08, kényszerpihenés az 1­es táborban.
Szakad a hó. A sátorban fekszünk és időnként rugdossuk a havat róla.
Délután reménykedés: 3 orosz feltúrta magát a hóban, később az időjárás is tisztult.
Este nyugodt pihenés, energiakészletek csúcsra járatva.

2005.08.09, irány a 2­es táborba.
Gond nélkül feljutottunk. A hasadékokra kellet, csak figyelni, mert a nagy havazás miatt teljesen átalakult a terep.
A 2­esbe felérve Jánoséknak sátrat kellett javítani, mert Károly sátrát összenyomta a hó. A mi sátrunk jól bírta, mert a havazás estéjén Gergő és Ákos benne aludtak, így folyamatosan tisztítva volt.
Barna is kezdett bizakodni, mert a feje végre nem fájt.

2005.08.10, irány a 3­as tábor.
Reggel szép kényelmesen indultunk el. 8 magyar ember. A sors úgy alakította, hogy egyszerre kerültünk csúcstámadó pozícióba. Lenke nem volt velünk, mert az 1­esben betegeskedett. Nem siettünk, hogy másoknak is kijusson a hótaposásból, de ennek ellenére jutott bőven.
A 3­asban most nekem és Barnának jutott a megtisztelő feladat, hogy a sátrát kikaparhatja a fagyott hó alól.

Egy zsebkendőnyi folt látszott csak ki belőle. A rúdjai erősen elgörbültek, de fel lehetett állítani újra. Most egy nyitottabb, de ezáltal kevésbé hóátfúvásos helyen vertük föl.

2005.08.11, sikertelen csúcstámadás.
Reggel erős szélre ébredtünk. Összekészültünk és nekivágtunk a csúcs felé vezető első akadálynak a nyeregből induló, széltől korbácsolt többnyire sziklás hegyoldalnak. Ahogy kijöttünk a nyeregből a szél még erősebben tombolt. Sorra fordultak vissza az emberek, többek között a mi kis csapatunk is. Először kezdtem arra gondolni, hogy lehet a ruhám lesz az akadálya a csúcsmászásnak. Egyszerű, aláöltözetekkel és polárral kombinált szélálló nadrág és kabát volt rajtam, valamint egy Meindl bakancs. A kesztyűm egy Millet technikai kesztyű volt. Toll csak a hálózsákomban volt, meg a kezemben, amivel a naplómat írtam. Az áthűlés a kezemen is és a lábamon is kb. negyed óra alatt már kritikussá vált. Visszabújtunk a sátrainkba és azon gondolkoztunk, hogy a 3­asban várakozzunk, vagy a 2­esben. Barna du. visszament a 2­esbe. Én úgy döntöttem a többiekkel egyetemben, hogy egy éjszakát még fent töltök.

2005.08.12, sikertelen csúcstámadás.

A helyzet ugyanaz volt, mint előző nap, csak annyi volt a különbség, hogy ébredéskor még nem fújt túl erősen a szél, de induláskor már tombolt. Ismét visszafordultam, majd szépen sorjában a többiek is. Fizikailag nem voltam fáradt, de mentálisan nagyon leépültem. Már minden idegesített: a szórakozó főző, a nyakamba hulló dér, a bezártság, a küzdelem a szélben a WC papírral, az ingerszegény környezet és valószínű, hogy még egy oldalon keresztül tudnám sorolni az apró­cseprő dolgokat. Tudtam, hogy le kell menjek egy táborral lentebb, hogy legyen még esélyem a csúcsra. János és Károly is utánam jött valamivel később.
Izgultam, hogy Barnát vajon a 2­esben találom­e, de örömünkre nem ment le az 1­esbe, hanem felpaprikázta magát és újból fölfele készülődött.
Ekkor már két napja nem úgy ettünk, ahogy szerettük volna, mert a felvitt élelmünk kezdett kifogyni és elkezdtünk spórolni az evéssel.

2005.08.13, pihenés a 2­es táborban.
Sikerült sokat pihennünk és a levonulók otthagyott kajáiból jól belaktunk. Barna reggel visszament a 3­as táborba. Éreztem, hogy sikerült magam ismét, teljes egészében a cél felé fordítani és optimistán vártam a holnapot.

2005.08.14, irány a 3­as tábor, majd a 4­es.
Reggel Karcsi és János nekivágtak vissza föl a 3­asba. Nekem még nem volt kedvem elindulni, mert jól esett lustálkodni és nem akartam azt se, hogy túl korán felérjek a 3­asba.
11 óra körül én is nekilódultam egy francia csapattal (4 kuncsaft, 2 guide, 2 orosz teherhordó alpinista) együtt. Gyorsan utolértük Károlyékat, akik épp a mély hóval kezdtek el birkózni a Razdelnaja oldalban. Rövid gyors cseréket követően én és Karcsi tapostuk a nyomot a 3­asig, mert a többiek annyira lassan jöttek, hogy nem volt értelme várni arra, hogy utolérjenek és leváltsanak. Kicsit pihentünk a táborban, lebontottam a Barnával közös sátrat és elraktam. Megvártuk Jánost és megbeszéltük vele, hogy mi tovább megyünk 6400m magasra a 4­es táborba, amit csak időnként használnak és általában nem javasolják a használatát. János mondta, hogy ő fáradt és inkább a 3­asban marad, onnan próbálja meg a csúcsot reggel. Mi felmentünk 6400m­re. Itt egy plató található, ami elég szeles, de az ember innen indulva megspórolja az első meredek, hideg és mindig szeles 300m szintet. Felfele menet láttuk, hogy a franciák is összeszedik magukat, és utánunk jönnek. Legalább nem voltunk egyedül, és elmondhatjuk Károllyal, hogy egy francia guide pihent meg a sátrunkban, addig míg az egész csapata fel nem ért.
Míg mi a sátorban beszélgettünk a franciával, körülöttünk pedig a többiek és az oroszok építették a sátraikat, Barna lejövetben, simán elgyalogolt mellettünk és mosolyogva megállapította, hogy jé a franciáknak, olyan Hannah sátra van mint neki. Ez volt rövid története, hogy miért nem találkoztunk a sikeres csúcsmászásból visszatérő barátunkkal.
Károllyal főztünk egy­egy utolsó tésztát (én a jól bevált nutellásat) és aludni tértünk.

2005.08.15, irány a csúcs.

Reggel nem keltünk korán, hogy egy kicsit a nap már enyhítse a fagyot. 15 fokos hideg volt és fújt a szél. Laokon csoportot idézve felöltöztünk a kis sátorban, mely a görbe rúdjaival még kisebb lett. 8­kor nekivágtunk a csúcsnak. 5 óra elteltével a csúcson álltunk. Azt hiszem és a nyomokból ítélve is úgy tűnt, hogy a mászók nem mennek fel az igazi csúcsra, hanem megállnak a 7131m magas előcsúcson. Innen még pár száz métert menni kell déli irányba a valódi 7134m magas csúcsra.

A csúcson nem időztünk sokat, mert délről erősen felhősödött. Vetettünk egy utolsó pillantást a fenséges panorámára, csúcsfotók, aztán hajrá lefelé. A mellékcsúcson találkoztunk a fotózkodó franciákkal, tájékoztattuk őket a hegy geográfiai paramétereiről és mentünk tovább. Ahogy láttam, ők sem igazán robogtak el a csúcs irányába.
Leérve a 4­esbe ­ a felfejlődő felhősödésben majdnem túlmentünk rajta ­ találkoztunk Jánossal. Idáig jött fel és másnapra tervezte a csúcsmászást. Elbúcsúztunk tőle, sok sikert kívántunk neki és visszamentünk a 2­es táborba. Barna már nem volt itt, lement tovább az 1­esbe. Karcsival holtfáradtan megettünk ketten egy smack­et és ittunk egy­egy korty vodkát a csúcssikerre. Nem kellett ringatni, gyorsan elaludtunk.

2005.08.16, 1­es tábor.
Reggel lementünk az 1­esbe. Örültünk egymásnak Barna, Károly és jómagam, majd Jánosra gondoltunk egy kis aggódással a szívünkben, mert látszott, hogy a felső régióban nincs túl jó idő. Később lent is elkezdett havazni.

2005.08.17, 1­es tábor.

Várjuk Jánost. Nem igazán hiszünk benne, hogy lejön, mert az idő nem túl jó. A tábor egész elnéptelenedett. Ha nem lett volna ott egy nagy létszámú iráni csoport, akkor szinte kihalt lett volna. Az irániak 3 társukért aggódtak, akik a vezetőjük intése ellenére fent maradtak a 3­as táborban és most az egyikük tüdőödémában szenvedett. A velük lévő oroszok nem hozták le, és gyógyszert sem tudtak adni neki. Ekkor döbbentem rá, hogy milyen erős kollektív felelősséget hordozunk magunkon, és milyen hajszálon múlik az élet. Az iráni mellett elmentünk a 3­as táborban úgy, hogy fogalmunk sem volt róla, hogy tőlünk méterekre valaki kezd rosszul lenni. Nálunk volt Solumedrol injekció, tudtunk volna rajta segíteni. Valószínű, hogy beinjekciózva nagyobb eséllyel le is lehetett volna hozni. Ez nem történt meg és másnap meg is halt.
János barátunk mindannyiunkat meglepve délután beállított a táborba. Nagyon kimerült volt és sajnos a csúcson nem járt. Elérte viszont a 7000m­es határt. A csúcs nagyon veszélyes tud lenni, mert a hatalmas csúcsplatón könnyen el lehet tévedni rossz látási viszonyok között és az eltévedés, sok esetben halállal jár. János nagyon bölcsen döntött, mert még éppen időben visszafordult.

2005.08.18, irány az alaptábor.
Reggel elbúcsúztunk mindenkitől és lementünk az alaptáborba. A gleccser teljesen be volt havazva, ezért óvatosan közlekedtünk.
Délután befutott az UAZ, amivel jöttünk, és ami másnap hazavisz minket.

2005.08.19, irány Osh.
A visszautunk azért lett bonyolultabb, mert a mikrobusz éjszaka visszament, hogy a szerencsétlenül járt iráninak koporsót hozzon. Reggel csak hűlt helyét találtuk. Egész nap, több autócserével elértük Osh­t, kissé már idegesen, mert fáradtan nem túl jól viseltük a több órás kényszerpihenőket az út alatt. Cholpon vacsorával kényeztetett minket.

2005­08­20, Osh.
Végre kapcsolatba léphettem az otthoniakkal. A nap ajándékvásárlással, sörözéssel, evéssel telt. Ettünk egy csomó szőlőt, dinnyét, és HAMBURGERT. A hambi tele volt gyrossal és friss zöldségekkel.

2005.08.21, irány Bishkek.
Nem repülővel, hanem autóval mentünk vissza a fővárosba. Hosszú és a beígértekhez képest egyáltalán nem látványos út volt.
Kerestünk magunknak egy hotelt. Gyorsan megalkudtunk egy szobára és 29 nap után újra fürdőszobában, melegvízzel zuhanyoztunk. Egyáltalán nem volt, akkora élmény, mint az első telefon haza, vagy a misztikus oshi hamburger.
Este még söröztünk egyet és tévézve elaludtunk.

2005.08.22, Bishkek.
Vásároltunk, söröztünk, beszélgettünk, Lenin szobrot kirgiz és volt szovjet építészeti remekeket vadásztunk.

2005.08.23, irány Budapest és Szeged.